selejtes.

nem vagyok más,

mint kitárt ablak.

rohanó foszlány

pár hangalaknak.

"ágy, asztal, tévé" -

- minden, mi enyém.

"már átláttok rajtam,

de nem láttok belém." (gerdushi)

magamba se látok bele.kétségbe ejt.az érzéseim állandóan keverednek,és kilátástalan olykor egy egy helyzet.aztán,mikor már kezdek kitérni alóla,jön egy álom,és újra megtéveszt,de sokkal jobban.mindig is tudtam,hogy nem másokban,magamban nem bízok,és hiába,kicsit elszomorító,de így van.néha úgy érzem,a társaim jobban ismernek engem,mint én,saját magamat.ők talán már belém is látnak,bár könnyebben át.én is könnyebben feledkezem meg magamról,mint fejtem meg a lelkemet.de talán,ahogy itt az ősz...könnyebb lesz.könnyebb lesz melankólikusan átesni ezen,és segít majd az eső illat,a cseppek kopogása az ablakon,a hamar sötét,a város fénye.nem tudom,mit várok a holnaptól,nem tudom,mit szeretnék.jelenleg csupa bizonytalanság vagyok,de asszem,szeretem ezt az állapotot,mégis várom a 'megváltást'.és bízom az őszben.a víztócsáktól tocsogó sétányokban,a tükörképekben és az emberekben.

a szavaknak...erejük van.és életük is.de erejük annál inkább.a szavak nehezek és néha pofánvágnak,mintha egy téglával dobtak volna meg.úgy hiszem,már nekem is volt szerencsém így éreznem.de megérdemeltem,és azt mondom,ok,elfogadom.de fájt.bár gondolom közel sem annyira,mint az ellentétes félnek...nem baj,én túléltem,remélem ő is.

ez az egész nehezebb,mint gondoltam.sokkal nehezebb,még nekem is...