az aranykor...

na,hát izé...remélem még marad.nem illanhat el minden,ami jó.sőt,még most kellene,hogy jöjjön egy csomó minden.azt hiszem,csak egy sima kamaszkor.nagy dolog,hogy én ezt most így kerek-perec leírtam.sose vallottam be magamnak,hogy ugyanolyan kamasz tini vagyok,mint a társaim.nem tudom,mi volt az oka,vagy mi mai napig is,de most már komolyan bekell,hogy valjam.senki életére sincs mentség.bár nem is kerestem soha.nem is foglalkoztam vele,és talán addig volt a jó...de mindenesetre szeretnék még több aranykort.illetve nem szeretném,ha végetérne.azt hiszem,a legjobb válasz erre az egészre az,hogy egy kis időre levettem az amúgy se létező rózsaszín napszemüveget.

Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött elölről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni, miről is beszél Pierre Anthon. És hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be. 

Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott.

tesóm bejött  a szobámba,kezével egy könyvel.elémvágta az asztalra.jane austen-meggyőző érvek.nem tudtam,mit akar vele,csak bámultam rá.aztán kinyögte,hogy szeretné,hogy elolvassam.hülyén néztem rá,de nagyon.szépirodalom.erről mindig a románc,a minden szép,a szerelem,a háborús sztoprikkal megcifrázott könyvek jutnak eszembe,és mindig elmegy ezektől a kedvem.nem szeretem a szépkönyveket.a nővérem pedig szeretné,ha épp azokat olvasnám,és nem csűnya könyveket.csúnya könyveket? ugyanmár.célzott itt a zabhegyezőre,a semmire,a csikkre,a toxi komára,a tetobált lányra,a tündér völgyre,a veronika meg akar halnira,a tizenegypercre,meg hasonlók.soha nem szeretnék ezektől a könyvektől búcsút venni,hamarabb dobnám tűzre az alkonyatot.azok a könyvek hozzámnőttek,és imádom őket egytől egyig.és egyik se árt a 15éves lelkemnek,életemnek.sőt,legalább nem traktálom magam csupa románccal és csupa rózsaszín cuccal.

Mindig fontosabb, hogy valami hogyan veszi ki magát, mint hogy valójában milyen. Annak a látszata a lényeg, hogy vittük valamire az életben.