péntek, március 2

Demi sec

Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig,
maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még
ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük,
de számításaink jóformán sohase válnak be.
A kapcsolatok lépten-nyomon
tele bonyodalommal.
– Ő késik valamiért, én viszont
csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le,
amikor érkezik.
Szerelem félálomban,
hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása.
Mikor az egymás után szívott cigaretták
áramlásba hozzák végtére a megalvadt
tettrekészséget,
már délután felé lejt
ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt
gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv.
(Csak most el ne hangozzék az a
„Szeretsz?”!)
Az ebéd jó. Háromfélét eszünk,
a fogásokat megfelezve. Erre,
meg utána a drága borozóra
egy heti pénzünk rámegy,
de a bor jó, és jók a hosszú
amerikai cigaretták.
Ezt tudjuk:
zökkenőmentesen együttműködni
ízek, szeszek meg a füst élvezetében.
Ilyenkor könnyen esik a beszéd is,
a haszontalan, de igényes csevegés
– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni
másképpen, mint a szellemet munkára fogva,
kedélytelen komolysággal, s lemondani
játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,
nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek
cserélődését olykor.
Ilyen körülmények között a társasélet, persze,
elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél
is a legutóbb, ahogy háromnapos,
beszáradt szendvicseket
tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú
presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.
Aztán és végre: egyedül.
Most már egy körúti, olcsó sörözőben.
Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle?
Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer,
aki nem akadályoz semmiben, és igazán
soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta
a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban.
Miért kell folyvást tudakolnom:
Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre?
Vele vagy nélküle: nem maradna
minden egyéb változatlan?
Mintha más dolgok függése valamitől
igazolná azt a valamit.
– Süllyedő léghajón
kérdezik így mindenről:
„Kell?”
De mihez? – A kényelemhez?
A létezéshez?
Szilárd padló van itt
meg bútorok; és én
időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll.
Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem,
ha tetszik, nyitva hagyom
eljöhető esélynek –
Ez a csend itt, éjfél s hajnal között,
amelyben egy zöldpaprika husa
a fogam alatt deszkaként recseg,
és fülsértőn süvít egy szál gyufa,
nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?”
Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni,
ebben az üres szobában efféle kérdésnek
képtelen dolog volna elhangzania.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése