egy kócos majom a szélben

most,ahogy itt ülök újra a szobám padlóján a szekrénynek dőlve,úgy érzem,minden jó,boldog vagyok.boldog,de az arcomon nincs egy halvány mosoly se.a gyertyák a földön végzik munkájukat.olvasszák le magukról a viaszt,ahogy én a világot.a zenelejátszóból kellemes zongora muzsika szól...kellemes így kissé megnyugtat.de csak kicsit.nem tudna most semmi mosolyt csalni az arcomra,csak Ő.ha itt ülne mellettem az én Smárkom.megölelne,megfogná a kezem,és rámszólna,ne üljek a földön.most nincs ki megmelegíteni a kezem,nincs ki felmelegíteni a szívem.talán vasárnap.talán,de én már nem reménykedem,mert megint sírás lesz a vége. de azért muszáj tudnod,hogy rohadtul hiányzol és,hogy nagyon szeretlek.akármilyen furán is hangzik,így,hogy én írtam,de én nekem van egy ilyen oldalam is,és most megtudom mutatni ezt is.valaki örömére,vagy keservességére.de még mindig én vagyok.még.