kedd volt.úgy léptünk ki az iskola ajtaján,vállunkon az utazótáskákkal,hogy de jó,végre péntek.pedig a hét második napja volt csak.a társaság fele már várta a megváltást.várta,hogy szikrát kapjon a gyújtó,szájukhoz emelhessék kezüket és beleszívhassanak egy slukkba.a szél a füstöt ránkfújta.nem haragszunk meg,hogy miattuk kell ezt szívnunk.megszoktuk.megszerettük.már ha ezt meg lehet szeretni.az egy lábú cinege se szereti meg életet,csak megtanul úgy élni.talán velünk is ez a helyzet.de a cinege,velünk ellentétben,nem tud ilyeneknek örülni,mint például az arcukba szálló füst.mi pedig tudunk.már.a zebra szélén állva a szél lebegteti a hajunkat.még az én,rövid hajamat is.az autók simán suhognak mellettünk,mintha nem is tudnák,hogy pont miattuk várunk itt,vagy hatan.miattuk szívják a cigijüket kétszer gyorsabb tempóban,mint ahogy szokták.mintha hamarabb is égne el így.mindig némán állunk az átkelő szélén.szótlanul nézünk egymás szemében,és próbáljuk megfejteni azt a titkos belsőt.
a lépcsőn,csütörtökön,amikor az egyik srác tizennyolc lett,úgy hét és kilenc óra között is volt pár olyan pillanat,amikor csak fejtegettünk némán.mint például amikor megkínált az egyik fiú pizzával.szemébe néztem,és beleharaptam egy kicsit.nem tudom mit gondolhatott,épp min filózok,de az igazság az,hogy csak simán arról,hogy fázik a seggem és fel kellene állnom.de nem tettem.a zene szólt,a fiúkon éreztem a fű és az alkohol szagát,ami hatása már rég kiszállt,de a kábulata még érkezett rám is átszállni.énekeltünk.a fiúk átkaroltak,sállal betakartak.egymásközt beszéltek,én meg mosolyogva hallgattam,néha néha felnevetve.ők akkor rám néztek,és egy méla mosollyal jelezték,hogy ez aranyos volt.vagy valami olyasmi.a csendek is élvezhetők voltak.már ha tudja élvezni egyáltalán az ilyen,magamfajta.a telefonból felhangzott néha egy-egy bob marley dal.tudják,hogy szeretem,és várták a reakciómat.megkapták.az emberek,akik megpróbáltak mellettünk felmenni a lépcsőn,azt hiszem,sose voltak a mi világunkban.sose éreztek ahhoz hasonlót,mint akkor mi.látszott az arcukot.látszott,hogy hülyének néznek minket.az ő szemszögünkből.a sajátunkból...nem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése