kopogott a tetőkön.hangosan. az osztályokba tisztán lehetett hallani minden egyes esőcsepp koppanását.már négy óra is múlott,de én még mindig az info teremben ültem,quimbyt meg punnany massifet hallgattam és iskolaújságot szegecseltem.131 darabot.nem volt esernyőm,a fülvédőt is a teremben hagytam.vártam az üres folyosón.ilyen kihaltnak a iskola folyosóját még sose láttam.félelmetes magány,csak ennyit mondok.kint jöttek a szülők a gyerekükért,futottak az napközibe,esernyővel a kezükbe.aztán kiléptem az ajtón,rügtön bele egy pocsolyát céloztam meg.a neonok még nem égtek,csak akkor láttam,hova megyem,amikor egyegy autó elment mellettem.még akkor se sokat.a lábújjaimat összehúztam,tudod,mint ahogy a kezeden szokás ökölbe szorítani az újjaidat.féltem,hogy átázik a szövet bakkancsom.aztán felkapcsolták a karácsonyi kivilágítást és a kisebb esőtengerek színesek lettek.'színesek',érted.valahogy akaratlanul is mindbe beleléptem és elrontottam a tökéletes tükörképet.a cipőm sáros és vizes.a gitártok szintén vizes és pici sárcseppekkel díszített.a cipőfűzőm kikötődött,rajta tapostam.srában,vízben,latyakban.december 15.szar idő.
tegnap elmentem adventi zsapka attila koncertve,remélve,hogy némi kedvet ad ehhez a szar élethez.és mosolygok pár sort.és azt kell mondjam,kurvajól esett az az egy óra.egy tucat megzenésített vers.lelkileg feltöltődtem.együtt énekeltem Zsapka Attilával ,és már megint kiszúrt magának a sorok közt.vigyorgott rám éneklés közben sokat.múltéven is mondta,hogy tökre örül,hogy ismerem,és 13 éves fejjel is szeretem az ilyet.14 évesen meg szinte imádom.teganp,ahogy ott ültem a templomban,halkan dúdoltam a dalokat,rájöttem,hogy ő a példaképem.vagyis talán.egy biztos,szeretnék úgy gitározni ,mint ő,és olyan élvezettel,szívvel csinálni azt,amit majd csinálni fogok,mint ő.vettem verses könyvet is,amibe szintén jól esett belelolvasni,miközben toffifeet zabáltam.a tegnapi koncertet és az azt követő egy két órát nem számolva,már megint rájöttem arra is,hogy rohadt rég voltam olyan igazán boldog.vagy túl igényes vagyok,és nem tudok mindent rétékelni,vagy nem tudom.bár azt hiszem,amikor az osztálytársamtól megkérdeztem múlthéten,hogy az anyukájához megy-e...és amikor bólogatott...na,az a tekintet,az a mindent eláruló mosoly boldoggá tett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése